Kézikönyv az elmúlásról (2011)

Polcz Alaine

Jobb lett tőled a világ!

 

Kérdések és Válaszok; Hogyan gondolkodnak ma az emberek a halálról, a temetkezésről és a gyászról?

Meghalok én is?

Polcz Alaine Meghalok én is? című könyvében Szókratészre hivatkozva írja, hogy filozofálni nem más, mint halni tanulni, halni tanulni pedig nem más, mint élni tudni. Mi ebben a szellemben és ismeretterjesztési céllal készítettük ezt a tájékoztató könyvecskét, elsősorban azoknak, akiket érdekel ez a téma, és elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzenek életükkel-halálukkal, és nem akarnak hirtelen, megfontolatlanul dönteni a saját vagy valamely családtagjuk temetéséről. A Polcz Alaine idézetekkel és fotókkal fűszerezett kézikönyvet egy országos, de nem reprezentatív közvélemény-kutatás eredményei alapján állítottuk össze, hogy az olvasóknak ne csak szakmai-gyakorlati tanácsot, de választási lehetőséget és mintát is kínáljunk, illetve egy általános képet rajzoljunk az elmúlással kapcsolatos mai gondolkodásról.

Munkánkat a három éve meghalt névadónk-példaképünk Polcz Alaine (tanatológus, pszichológus, író) hatására készítettük, és az ő emlékére ajánljuk Önöknek, fogadják szeretettel:

a Polcz Alaine Klub tagjai

Beszélgessünk az elmúlásról!

Polcz Alaine pszichológusi-tanatológusi munkásságának fontos üzenete, hogy ne féljünk a halál kérdésével szembenézni, merjünk nyíltan beszélni róla, hogy ezzel is csökkentsük a félelmünket, tegyük értelmessé életünket, és használjuk ki lehetőségeinket az örömre, a szeretetre, az alkotásra. 2001-ben megjelent Gyászban lenni című könyvében a következőket írta:

„Igyekszünk nem gondolni a halálra. A felmérések szerint 20-40 éves korig ritkán, az emberek 10-15 %-a gondol a halálra, többnyire betegségek, balesetek, mások halála esetén. A 40-60 évesek 40 %-a foglalkozik vele gyakrabban, 60 év fölött 50 %-ban mérlegelik az esélyeiket és az életutat. Hetvenen túl, a nyolcvanadik év körül 90 %-ban állandóan jelen lévő probléma a halál közeledése. Aki ekkor sem gondol rá, az túlságosan fél, vagy nem mondja ki a valóságot.”

2010 májusában indított kérdőíves felmérésünkben mi is szerettük volna megtudni, hogy ma, tíz év elteltével másként vélekednek-e a különböző korú emberek az elmúlásról, hogy Polcz Alaine munkássága mennyire volt hatással vagy változtatta meg a hozzáállásunkat? Kérdőívünk első kérdése konkrétan a nyílt kommunikációra vonatkozott. (A rövid igen-nem válaszok mellett lehetőséget adtunk a kérdésre adandó válasz bővebb megfogalmazására is.)

I. VISZONYUNK A HALÁLHOZ

 

,,A háborúban másokhoz hasonlóan sok halált, sok szenvedést láttam. Akkor ismertem fel, hogy nem mindegy, hogyan hal meg valaki, de a környezetének és a családjának sem közömbös. A túlélők helyzetét nehezítem, vagy könnyítem azzal, ha tudom, hogyan zajlik le egy halál. Amíg a társadalom nem viszonyul másként a halál kérdéseihez, addig az élet kérdéseit is rosszul oldjuk meg."

(részlet az Ideje a meghalásnak című könyvéből)

Erre a kérdésre a nők 80 %-a, a férfiak kicsit kevesebb, de közel 70 %-a igennel válaszolt! Ez igazán nagyszerű, még akkor is, ha kiderült a válaszokból, hogy elsősorban valamely családtag halála miatt került szóba ez a kérdés. De ha a válaszok korosztályi megoszlását nézzük, a következő izgalmas változást látjuk a tíz évvel ezelőtti adatokhoz képest:

19-39 éves 30 % – 40-59 éves 50 % – 60-69 éves 12 % – 70-80 év és fölötte 8 % válaszolt igennel! Az arányok tehát határozottan változtak, mégpedig a fiatalabb korosztály javára. Természetesen nem szabad messzemenő következtetéseket levonnunk mindebből, a felmérésünk nem reprezentatív, de a tendencia azt mutatja, hogy a fiatalabb és közép korosztály ma bátrabban foglalkozik a halál kérdésével, mint korábban. Nagy örömünkre sokan bővebben is megindokolták, miért:

„Édesanyám 78 éves, éppen a napokban mondta el, hogyan szeretné a temetést.”

„Szüleimnek köszönhetően soha nem volt tabutéma a halál. Már gyerekkoromban nyíltan beszélgettünk erről, és így, mikor nagymamám meghalt, nem volt gond, hogyan temessük el. Gyermekeimet is ebben a szellemben neveltem.”

„Természetes dolognak tartom, mint a születést, szeretettel kell beszélni róla.”

„Mivel a téma foglalkoztat, rendszeresen beszélünk róla.”

„Elkerülhetetlen, végleges, a kiszolgáltatottság megalázó, fájdalmas, hirtelen vagy lassú, kegyes halál, vagy nem szabad? A lovat a gazda lelövi, ha eltöri a lábát, erre gondol-e valaki, ha senkije sincs, aki felelősnek érezné magát érte?”

1. kérdés: Tudjuk, hogy mindenki meghal, mégis nehezen szembesülünk a halál gondolatával, tényével. Az ön családjában szabad-e, szoktak-e nyíltan beszélgetni a halálról?

„A szüleim már nem élnek, a rokonok közül is sokan meghaltak, a téma nem tabu.”

„Az élet része, fontos, hogy tudjunk róla beszélni, az 5 éves kislányom is nyíltan beszél róla. Sok halál történt a családban, kapcsolatot kell ezzel teremteni, elfogadni a veszteségeket.”

„Mivel a saját szakmámon belül sokat foglalkozom a jó halál témájával, és írásaimat a családom is olvassa, így szóba került a téma (21 éves).

„Igen, viszont a halál szó gyakran a "földi életünk befejezése" kifejezéssel, meg ehhez hasonlókkal van felcserélve. Mivel rövid idő alatt szeretteink közül sokan eltávoztak, s ez a gyermekeinket megviselte, gyakran nyíltan, és szépen beszélünk a fizikai test és közelség elvesztéséről, ily módon is szorongásainkat, fájdalmukat, gyászukat.”

 „Virágok, bogarak kapcsán beszélgetünk a gyerekekkel születésről, elmúlásról.”

„Nyitott kérdések megnyugtató lezárása. (Öröklés, sírhely, temetkezés módja).”

„Unitárius lelkész vagyok, ezért elég gyakran találkozom az elmúlás kérdésével. A halál teszi értékessé az életet.”

„Természetes dolog vissza a mennyországba…”

„Túl sokat és bővebben nem, de megemlítjük, mint mindenképpen bekövetkező esemén, életünk végét.”

„Mivel hamarost konkrét veszélyt nem jelent még a halál, így bizonyos fokig tét nélkül lehet beszélni róla nyíltan – remélem, ez akkor sem változik meg, ha a helyzet már más lesz.”

 

„Nagyon ritkán kerül elő a téma, de akkor nem tereljük el a szót, feszélyezettség nélkül beszélünk róla.”

A nemmel (illetve több bizonytalan „nem tudom”-mal) válaszolók életkori megoszlása ugyanezt a fordított tendenciát mutatja, de nézzük, hogy aki kifejtette a véleményét, mire hivatkozott: 

„Sem az életről, sem a halálról nem beszélünk.”

„Nem beszélünk, ez tabutéma”

„Én beszélnék, de a gyerekeim nem akarnak.”

„Csak, ha meghalt valaki, de akkor is csak magáról a tényről.”

„A fiatalabb korosztály jelenlétében nem, de a nagyszülők maguk között igen.”

„Sokáig azt hittem, azért nem beszélünk, mert a felmenő ági rokonok halála olyan sebet okozott a szüleimben, hogy nem lehet. Most már tudom, a saját lányom haláláról sem lehet és amíg élt, az ő lehetséges halála (állítólag) a szüleimben fel sem merült. Azóta sem lehet beszélni erről a témáról, de még a lányomról sem, oka szerintem a félelmen alapszik. És pont a tisztázatlan, agyonhallgatott dolgokon.”

„Édesanyám haldoklása alatt foglalkoztam a fenti témával, kezdtem olvasni a halálról és beszélni erről.”

„Inkább félnek a családtagok a témától, így a hallgatást választották.”

„Szabad, de nem szoktunk róla beszélni, örülünk, hogy egészségesek vagyunk.”

 

„Nem jellemző, hogy beszélnénk róla. Összességében úgy van jelen, mint a semmi, amire viszont a témák, a tárgyak és a tények minden pillanatban utalnak.”

„Úgy érzem, hogy nálunk ez tabutéma.”

Az első kérdésre adott válaszok alapján megállapíthatjuk, hogy általánosságban ma az emberek többsége nyíltabban kommunikál a halálról, nemcsak a középkorú és idősebb korosztály, de gyakran a fiatalok és a gyerekek bevonásával is beszélgetnek róla családi körben, sőt ezt természetesnek tarják. Igaz, többnyire egy közvetlen hozzátartozó halála kapcsán, és érzelmi, nem feltétlenül racionális megfontolásból, de kijelenthetjük, hogy ma már a halál nem tabutéma. Úgy gondoljuk, hogy ez elsősorban Polcz Alaine tanatológusi, ismeretterjesztő, hospice-os munkásságát igazolja, aki hosszú éveken át – és egyre gyarapodó tanítványaival, híveivel együtt – sok előadást tartott országszerte, hogy a halálról való beszéd, a szembenézés nyíltabb, a róla való gondolkodás természetesebb legyen. De nézzük, milyen válaszokat kaptunk a további kérdéseinkre.

Igen, fel lehet készülni a nők és férfiak szinte azonos, 68 %-69 %-a szerint. A csökkenés talán némi elbizonytalanodást feltételez, lehet, hogy a válaszadók a nyíltabb kommunikációt csak részben gondolják a halálra való felkészülés elemének. A válaszukat javarészt megindokolták, de az alábbi válogatásból kiderül, hogy az igen válasz sem jelentette mindenkinél ugyanazt, mert sokféleképpen értelmezték a felkészülést (gyakran a végrendelet megírásával), és hogy a sablonos válaszok között vannak igazán mély, átgondolt válaszok is:

„Lelki megbékélés tetteinkkel.”

„Életünk minden percében készen kell legyünk a halálra. Éppen azért úgy kell élnünk, hogy lehetőleg jót cselekedjünk, és hiszünk Istenben.”

„Felkészülni arra, hogy felkészületlenül fog érni bárhogy is legyen, hogy senki de én sem vagyok kivétel, a személyiség fejlődése egyik legfontosabb állomása.”

„Fel lehet készülni, papírok rendbetétele, temető sírhely kiválasztása.”

„Ne válj el senkitől haraggal. Minden iratot, melyre a családtagoknak szüksége lesz, egy helyen tartani, megbeszélve a helyet és a teendőket, napra készen, tisztázatlan ügyek, anyagi, emberi ne legyen, pozitívan élni, és hozzáállni a környezetünkhöz,

„Ezen kérdéssel kapcsolatban vegyes érzések fognak el. Van, aki képes elfogadni a halál gondolatát, és felkészíteni mind saját magát, mind szeretteit (hosszantartó betegség), illetve ott van a hirtelen halál kérdésköre. Mivel az utóbbira nem lehet felkészülni, ezért úgy gondolom, hogy a halál feldolgozásának ténye is nehezebb feladat.”

„Szerintem, az egész élet a felkészülés olyannyira, hogy biztosan tudom, hogy már százszor megtörtént velem, és jó ismerősként köszön majd rám. Ez azért lehetséges, mert szerintem két világ találkozásának határmezsgyéjén megyünk: úgy olvad a világ egységgé, hogy anyagi mivoltunk által a szellemiség válik tapasztalható valósággá. Ha a mindenség egység, akkor a halállal sem hullhatunk ki belőle. Akkor viszont minden mindig jelen van. A felkészülést a lélek kezdi, amikor már nem az összerakásra gondol, hanem a széthordásra. Ezzel indul a romlás már a virágzás idején. A tünete, amit mi testi betegségnek nevezünk, az már a virágba szökött átalakulás.”

„A tervezhető halálra fel lehet és szerintem kell is készülni, Ezalatt a hosszú betegség vagy az idős kor miatt valószínűsíthető halált értem. Személyesen ez azt is jelenti, hogy van életbiztosításom, hogy

készülődünk? Nem tudom. Nekem a készülődés a dolgok elrendezése, a lelki nyugalom, a minden jól van nyugodt állapota, amikor kerek a világ, és nincs harag-düh-ellenállás, csak elfogadás, mondom ezt ma, 38 évesen, de igazából nem lehet tudni, kiből mit vált ki a saját halála.”

„Belenyugvást és reményt, hogy a halál után valami elmondhatatlanul pozitív következik.”

„Szerintem a halálra való felkészülés maga az élet. Ahogyan éltünk, megéltük a dolgokat, élményeket, ahogy megtanultuk a jelen-létet, a saját jelenünkben, az meghatározó jelentőségű az életünk majdani lezárásában. Az életünkben adódott egyéni tapasztalások átérzése, feldolgozása, számbavétele, átgondolása nagyon fontos az elengedés folyamatában. A halálra való felkészülés számomra a szeretteimmel való együttléttel kezdődik, már most, fiatalon, amikor a halálom vélhetően még évtizedek múltán fog bekövetkezni, mégis figyelni, szeretni az időseket, az elmenőket, segíteni az átkelésüket, tanulni tőlük az életet, az elengedést a legfontosabb ajándék, amit kaphatok.”

„Istennel való kapcsolatunk rendezésében lehet felkészülni.”

míg élünk emberségesen viselkedni, sok szeretettel adni.”

„Végiggondolni, hogy mi volt jó és helyes az életben, hol követtem el hibákat, majd ha lehetséges, helyrehozni és nyugodt lelkiismerettel távozni az élők sorából. Tulajdonképpen minden nap így kellene élni.”

„Istenhívő emberként lelkileg képzelem el a felkészülést, a halál az élet természetes része, és hitem szerint csak a testünk hal meg, a lelkünk pedig tovább él.”

„Könyvek, cikkek leírások hagyományok alapján egyéni vélemény kialakítása.”

„Igen, beszélni kell róla, fontos, hogy a gyerekekben is tudatosodjon, hogy az élet véget ér egyszer és a szeretteik nem lesznek mindig velük.”

„Az ember előre eltervezi és elmondja a családjának, rendbe teszi a dolgait, nyíltan beszél róla.”

„Végrendeletet készítünk, gyászbeszéd megírása, felesleges dolgok kidobálása.”

„A magunk egyedi módján, mi a felkészülés? Talán mindenkinek más, amikor kap az ember a rákról egy diagnózist, vagy csak úgy, néha jön a gondolat, hogy elmúlhatunk?

Felkészülés és felkészítés a halálra

„Felkészülés nélkül bizony nehéz a halállal találkozni. Pedig ez előbb-utóbb mindenkinél bekövetkezik, barátainkat, családtagjainkat veszítjük el, és végül magunk is meghalunk. Ez az egyetlen kétségbevonhatatlan történés az életünkben. A tudomány nem ad útmutatást, sőt, csak megzavar. A gyermekeknek a halállal kapcsolatos problémáira nem tudunk válaszolni, mivel magunk sem tisztáztuk a halál kérdését önmagunkkal. Nem tudjuk, hogy mitől félünk, nem tudjuk, hogy mi történik, nem illik beszélni róla. Elutasítjuk, hogy a halállal foglalkozzunk. Hogyan beszéljünk a halál lényegéről, ha magunk sem ismerjük? Ha úgy próbálunk élni, hogy ne kelljen rá gondolni.” (részlet  az Élet és halál titkai című könyvéből)

„Hogyan tudjuk megismerni, átvilágítani saját halálviszonyunk alakulását, állapotát? Vegyünk egy papírt és készítsünk haláltérképet. Hogyan? Ahogy tetszik, rajzoljuk fel a találkozásainkat a halállal, a halál-problémával. Gondoljuk végig, meséljük el magunknak gyermekkorunktól folyamatosan, milyen élményeink voltak a halállal kapcsolatban… Jegyezzük le, hogy mi okoz nekünk problémát most. Aztán próbáljuk elemezni, hogy milyen élmények és gondolatok állnak a jelen problémáink mögött." (részlet az Ideje a meghalásnak című könyvéből)

2. kérdés: Ön szerint fel lehet-e készülni a halálra, vagy nem kell, mert így is, úgy is bekövetkezik? Ha igen, mit jelent az ön számára a felkészülés?

esetleges halálomkor legalább a temetés költségeit ne terheljem a szeretteimre.”

„Egyfelől azt gondolom, hogy fel lehet, hiszen az egész életünkben készülünk a halálunkra, még ha ez nem is mindig tudatosul, másfelől egészen más, amikor már nincs kitérő, ott vagyunk egészen a halál kapujában, de erről konkrét tapasztalataink már nincsenek, nem is lehetnek.”

„A lelkiismereti kérdések megnyugtató lezárása.”

„Fel lehet, de hogyan kell, azt nem tudom. Számomra a felkészülés azt jelenti, hogy minden pillanatban boldog és szabad vagyok.

A nemmel válaszolók többsége nem írt indoklást, de aki mégis vállalta, nézzük, hogyan értelmezte saját hozzáállását:

„Én nem hiszem, hogy fel lehet készülni, de bízva Istenben, talán könnyebb.”

„Nem lehet felkészülni, és szerintem nem is kell, mert amikor szembesül az ember az elmúlással, vagy annak esetleges bekövetkeztével, ráér akkor evvel foglalkozni.”

„Szerintem a halálra nem lehet felkészülni, csak úgy, mint elkerülhetetlen rosszat tudomásul venni.”

„Azt gondoljuk, hogy igen, de amikor bekövetkezik, akkor jövünk rá, hogy nem.”

„Szerintem mondani lehet, hogy igen, de nem hiszem, hogy fel lehet készülni, hiszen senki nem tudja biztosan milyen lesz, mi lesz utána.”

„Senki nem készül a halálra (persze még nem súlyos beteg), mert az élet más területén még számtalan más tennivalója van.”

 

„Nem kell.” (87 éves)

„Ember tervez, Isten végez.”

„Tudom, hogy fel kell rá készülni. Ez nálam még nem aktuális.”

„A feleségem fiatalon halt meg, hirtelen, soha nem hittem volna.”

„Szerintem soha és senkinek.”

„Nem lehet rá felkészülni, mert nem tudjuk mikor halunk meg.”

Súlyos beteg hozzátartozóját nem kérdezi meg több mint a fele válaszadó: 60 % arra hivatkozva, hogy ez tapintatlanság lenne (ha egyáltalán indokolta a válaszát):

„Ha szellemileg ép, nem, ha kívánsága van, úgy is szól, kérdés nélkül. Egyébként tapintatlanság.”

„Tapintatlanság lenne. Nem kell feltétlenül súlyos betegnek lenni, hogy a majdani temetés mikéntjéről beszélgessünk, (édesanyám 80 éves, ő gyakran előhozakodik ezzel a témával).”

„Nem, bár szeretettel, rávezetéssel érdemes lenne megkérdezni, hogy szeretné.”

 

„Alapvetően fontosnak tartanám, hogy ezekről a témákról nyíltan, őszintén lehessen beszélni, de úgy érzem, figyelembe kell venni a haldokló aktuális érzelmi állapotát, lelki szükségleteit, és ha ő maga nem hozza szóba, vagy szemmel láthatóan elzárkózik a téma elől, akkor nem szabad erőltetni.”

Akik mégis igennel válaszoltak (40 %), ezt a következőképpen magyarázták:

  „Szabad, lehet, és kell, de nagyon nehéz, és itt a személyes kapcsolat a meghatározó.”

„Azt gondolom, a tagadás fázisában semmiképp nem tudunk érdemben beszélni a beteggel, de a lelki-gondozás alkalmat nyújt a beláttatásra, és akkor lehet beszélni a részletekről.”

„Történetek mesélésével és várhatóan véleményt mond, vagy kívánságot.”

„Szerintem beszelni kell róla, sokszor segítően, megnyugtatóan hat.”

„Gyakran követünk el tévedéseket ilyen szempontból, van amikor azzal ártunk, hogy bár a haldokló kéri, mi magunk mégis könyörületesen, illetve saját félelmeink miatt hazudunk, van amikor bár nem kéri, mi mégis szembeállítjuk a halállal. Rá kell hangolódnunk a haldoklóra, szeretettel és bölcsességgel, segíteni neki a haldoklás fázisában. Véleményem szerint akkor kell beszélni nyíltan a beteggel a felsoroltakról, amikor ő kéri, kérdezi vagy mondja. Amíg ő nincs erre felkészülve, reménye van a jobbulásra, addig árthatunk neki.”

„A haldoklók szakszerű ellátása során a hospice munkának egyik lényeges összetevője, hogy az agonális szakaszban a haldoklót nem szabad erőszakosan etetni, ágyát feleslegesen igazgatni, mosdatni, az agónia ideje alatt a testhelyzetén változtatni (kivéve, ha nyugtalanságában ezt ő maga kívánja). A testet békén kell hagyni. Nem zavarni a haldoklót sem sírással, sem kesergő szavakkal visszatartani, ezzel a helyzetét nehezíteni. Tehát a haldoklót nem szabad sem a teste érintésével zavarni – a fájdalomcsillapítás, a kábítás külön kérdés, ezzel most nem foglalkozunk… Segíteni szükséges az elszakadásban. Természetesen ez a segítés jóval hamarabb kezdődik: a szembenézés, elfogadása a halálnak, életáttekintés, életmérleg, hagyatkozás, megbocsátás, búcsúzás, szentáldozás vagy úrvacsora. A testtől búcsúzni kell, mint láttuk és tudatosítani, hogy az elszakadás, a legfontosabb pillanat következik.  

(részlet a Gyászban lenni című könyvéből)

Lehet, hogy a harmadik kérdésünk kissé tapintatlan volt, mi mégis szerettük volna megtudni, hogy az emberek tudnak-e az alábbi kényes élethelyzettel mit kezdeni, hogyan reagálnak, képesek-e haldokló hozzátartozójukkal kommunikálni?

A halált megelőző nehéz élethelyzet kezelése

3. kérdés: Ha a súlyos beteg vagy haldokló hozzátartozó nem hozza szóba, szabad-e, szoktak-e beszélni vele a várható haláláról, a temetéséről, hogyan szeretné?

A 20 kérdésből itt 3 elemzését, bemutatását olvashattad el. Amennyiben érdekelne téged a folytatás, kérlek írj az info@polczalaine.hu e-mail címre, hogy elküldhessük a kézikönyvet teljes terjedelmében!

(a szerk.)